Kedves naplóm

Sybil új terve alapjáról beszélgettünk Damonnel. Őt akarta. Azt akarta hogy ő legyen az új szolgája, aki majd öl érte, hogy ő szép maradhasson. Nem tudtuk, mit találjunk ki, csak annyit tudtunk hogy időre pontosan este 8 órakor fog betoppanni Damonért. Cselekednünk, és gondolkodnunk kellett. Nem hagyhattam hogy Damont csak úgy elvegye tőlem. Nem, többet senki sem veheti el. Bármit megteszek azért, hogy itt maradjon. Felajánlok neki valaki mást, bármit vagy bárkit. De Damonnek most mellettem a helye. Előálltam egy tervvel, ami jól sikerül..hetett volna. Mert nem így sikerült. Megkértem Damont, hogy amikor Sybil belép a házba, csak úgy suhanjon oda, és tépje ki a szívét. Öljük meg. Nem hagyhatjuk hogy közénk álljon egy ilyen nő, aki csak a saját érdekeit tartja maga előtt. Damont mintha kicsit habozni láttam volna, de belement. A szívem pedig repdesett az örömtől. Tudtam hogy ma este vége lesz. Nem lesz több problémánk Sybillel, és hogy más (még) nem akarja elvenni tőlem. Közeledett az idő. A nappaliban ültünk, vártuk hogy betoppanjon. Stefan is ott volt, elég csendes volt. Azt hiszem érezte, hogy nem bízhatunk meg Damonben, de velem ezt nem éreztette, nekem pedig meg sem fordult ez a fejemben. Csak ültünk, olykor álltunk és idegesen fel-alá lépkedtünk, mondhatni majdnem kerültük egymás tekintetét. A hangulat forrt a feszültségtől. Nem tudtam miért, bele sem gondoltam hogy ez balul sülhet el. Hisz olyan egyszerű tervnek tűnt. De nem. Nem volt az. 8 óra. Sybil kopogtatás nélkül, széles és éles mosollyal az arcán jelent meg, olyan madame módra. Én csak az ajkamba harapva vártam, hogy most mi fog következni, vagy hogy egyáltalán mikor fog következni az aminek kell.
Sybil: - Nos, úgy látom mindenki egybe gyűlt a nagy átadásra. *mondta büszkén, mosolyogva.*
Én csak a szemeimet forgattam, nem tudtam mit mondhatnék erre. De belül kicsit békésen vigyorgott rá vissza a lelkem. Tudtam hogy ezúttal nem kapja meg azt amit akar.
Sybil: - Nos, Damon mehetünk? *fordult hozzá ugyanolyan mosollyal, mint amikor benyitott.*
Damon felállt. Ott állt a kanapé mellett és engem nézett. Értetlenül álltam a dolog előtt, hogy mégis most miért nem rohan már kitépni a szívét ennek a nőnek. Biccentettem neki egyet, hátha veszi a jelet, hogy itt az idő. De semmi. Teljesen megdermedve állt egy pár pillanatig, majd elindult Sybil felé lassan, miközben a szemeit leszegte. Értetlenül összeráncolt homlokkal ráztam halványan a fejemet hogy mégis ez mit jelentsen. Sybilnek az arcán még mindig az a vigyor ékeskedett. Stefan is értetlenül állt a helyzet előtt, de nem is lépett közbe.
- Sajnálom Elena. *pillantott rám, majd ismét leszegve a szemeit Sybil elé állt* aki pillanatok alatt rá tapadt a kezeivel Damon fejére és.. Elvitte.
Azokban a pillanatokban nem tudom, nem emlékszem mi futott végig rajtam. Pár pillanat múlva Damon felnyitotta a szemeit, teljes érzelem mentességet láttam az arcán. Tudtam hogy késő. Olyan gyorsan történt minden, és érthetetlenül hogy megakadályozni sem tudtam volna. A falnak dőltem, a hajamba túrva a kezeimet, a földre zuhanva belül ordítottam a fájdalomtól. Ordítottam a gyűlölettől, ordítottam minden lehetséges érzéstől ami olyankor kavarodik az emberben, amikor elveszít valakit. Zokogni kezdtem, de hang nem jött ki a torkomból. Sybil a nagylelkűségét akarta megmutatni, így azt mondta Damonnek, ezt az utolsó éjszakát meghagyja neki, velem. Reggel érte jön. Ezzel ki is ment a házból. Én a földre rogyva, zokogva pillantottam fel-fel Damonre, hogy mégis hogy tehette ezt velem. Hogy adhatta át magát csak úgy. Ő, aki sosem adja fel. Ő, aki mindig erős marad. Hogy rombolhatta szét csak úgy, egy szempillantás alatt a közös életünket, a terveinket. Damon odajött, leguggolt hozzám és a karjaiba szorított. Nem értettem semmit, nem tudtam mi folyik körülöttem.
- Elena nyugodj meg. Túljutunk ezen is. Vissza fogok jönni.. Egy nap - mondta, de én mint aki meg sem hallotta, zokogtam tovább, nem tudtam mit mondhatnék neki. Úgy mondja, mintha egy fagyit ejtett volna le, aztán nyugtatás képpen azt mondja majd veszünk másikat. Ez nem ilyen. Ki tudja mennyi időre kell Sybilnek. Ki tudja újra látom-e valaha úgy, mint eddig. A fájdalom felül kerekedett rajtam, egy szót sem tudtam kinyögni miközben a földön ültem a lábfejemen, és Damon karjai közott zokogtam. Aztán megszólalt egy hang.
- Én tudok segíteni. *lépett közelebb hozzánk* Stefan volt az. Azt mondta tud segíteni. Először azt hittem magát akarja felajánlani Damon helyett, de nem. Mást akart. Damon kérdően felpillantott rá.
- Csak kapcsold ki *biccentette majd ő is leggugolt hozzánk.* Kisírt szemekkel, egy szót sem mondva rá pillantottam, majd Damonre.
- Ne, ne Elena. Nehogy megtedd. - Hallottam Damon aggódó hangját. Elpillantottam tőle, és érzelemmentesen magam elé bámultam. Úgy éreztem úgy sincs értelme már az életemnek, ha ő nincs benne. Utoljára még felnéztem rá, majd lehunytam a szemeimet.
Kikapcsoltam.