Kedves naplóm

Damon szabad. Azt hiszem már elég régóta. Nem találkoztam még vele, és nem is áll szándékomban. Nem tudom, néha úgy érzem hogy az emberségem a felszínre akar törni. Ma, egy férfibe mélyesztettem a szemfogaimat. Megöltem őt. Élveztem. De egy pillanatra, tényleg csak egy pillanatra elöntött a bűntudat. De akkor sem álltam le. Visszafojtottam, és folytattam. Sybilről és Alisonról azóta nem is hallottam. Stefanról sem, senkiről. Egyedül vagyok. Egyedül bóklászom minden éjjel a város határain túl. A francba, megint. Csak mélyen magamba szívom a friss levegő illatát, és visszanyomom ... Nem engedhetem hogy ismét előtörjön. Félek ha egy percre is hagyom hogy boldog legyek, a világ összeomlik körülöttem újra, és én azt nem élném túl. Oké, azt hiszem veszek még egy nagy mély levegőt ...
Oké. Mindjárt jobb. Szóval, a mai teendőim közé tartozik, hogy elugorjak a Grillbe egy kis Whiskeyért. Igen egy picit hiányzik, mert Damonnel annó rengeteget ittunk együtt. Khm. Nagylevegő. Aztán talán letépem a pultos fejét, ha egy kicsit is, ha egy fikarcnyit is csúnyán néz az új Elenára. Most büszkén mosolyodom el, mert igen.
Büszke vagyok az új Elenára. 
Nem is tudom mit írjak még most. Nincs mit mondanom. Hogy írhatnék bármit is érzelemmentességem alatt?Fogalmam sincs mit írhatnék, szóval ezt a fejezetet most be is zárom, mert semmi értelme arról zagyválnom, mennyire érezni akarom Damon ... Szóval hogy mennyire érezni akarnám ahogy Damon most szenved. Csak hogy lezárhassam, hogy tisztába lehessek azzal, hogy nem csak én szenvedtem eddig miatta.
De nem, semmit sem érzek.