Kedves naplóm

Tudod, írtam neked hogy az a tervem, hogy a Grillbe megyek. Nos, ez egy kicsit másképp jött össze. Kezdjük az elején. Miután befejeztem azt a fejezetet, valóban a Grillbe indultam. De útközben váratlan vendég jelent meg. Stefan Salvatore. Felsóhajtva és a szemeimet forgatva álltam előtte ölbetett kézzel. Megérdeklődtem, hogy mit akar tőlem de nem volt túlságosan beszédes. Inkább cselekedett, mint beszél. Biccentett egyet mögém, amit először megsem értettem, de aztán megfordultam. Damon állt ott. Egy szempillantás alatt el akartam suhanni, de már késő volt ... A Salvatore ház leghidegebb, és legmocskosabb helyén tértem magamhoz, leláncolva, és beverbénázva. Ügyes húzás volt. Ilyenkor látni, hogy a szavak olykor semmit nem érnek, csak a cselekedet. Damon az ajtóban állt, ölbetett kézzel figyelte az ébredésem. A következő pillanatokban egy nem igen kedves párbeszéd zajlott le köztünk.
- Mit akarsz? - biccentettem oda neki, felnyögdécselve mert nem tudtam eldönteni, hogy a nyakam fáj jobban, vagy a verbéna égeti jobban az ereimet.
- Azt hogy kapcsold vissza. - válaszolta kicsit aggodalmas hangon, de ezt természetesen leplezni akarta. Dehát ismerem én Damont, az égvilágon semmiért sem adná fel.
- És ha nem? Itt tartasz, kivéreztetsz, verbénával tömsz tele, elveszed a napgyűrűmet? - mondtam neki unottan, miközben a verbéna csak úgy lángolt a testemben, de egy cseppet sem érdekelt. Az ujjamra néztem, a napgyűrűm már nem volt rajtam.
- Hát persze hogy ezeket fogod csinálni.. - mondtam miközben oldalra fordítottam a fejem és a falnak döntöttem, mert már úgy éreztem hogy tartani sem bírom, akkora égetést okozott a verbéna a szervezetemben. Nem is értettem, de olyan volt mintha percről percre jobban kínozna. Damon szótlanul állt az ajtó előtt, az apró rácson bámult engem. Gyenge voltam, de azért hallottam ahogy a szíve egyre hevesebben ver a szenvedésem látványától. Direkt csináltam. Tovább nyüstöltem magam előtte, hogy márpedig, evvel a módszerrel nem fogok vissza térni.

Egy ideig még csöndben állt, majd halkan beszólt a rácson.

- Végzek magammal, ha nem jössz vissza Elena. - erre a mondatra felpillantottam rá. Úgy éreztem a verbéna mintha kiürült volna hirtelen a szervezetemből, nem éreztem már fájdalmat. Felnevettem. Hogyan ölné meg magát? Ez is csak a terv kicsinyke része. Annak semmi értelme nem lenne.. Feltápászkodtam a földről, és a láncok hosszúságának köszönhetően, közelebb férkőztem az ajtó piciny rácsához. Félmosolyt húztam az arcomra.
- Úgy sem tennéd. - jelentettem ki, bár valahol nem éreztem komolynak a kijelentésemet. Damon képes lenne rá. Ismerem. De annak semmi értelme nem lenne, még egyszer elmondom. Semmit nem szólt, Stefant pillantottam meg, amint lejött, és meredten Damonre bámult, és azt hiszem a kezére, mert volt valami a kezében. A következő pillanatokat már homályosság fedi, ugyanis megtette. A szívébe szúrt egy tőrt. Stefan azonnal elkapta, a segítségére sietett, én pedig tétlenül néztem ezt végig az ajtó másik oldaláról, leláncolva. Nem. Ezt nem tehette. Gondoltam magamban, majd egy pillanat alatt végig futott rajtam az összes közös emlékünk, minden egyes mondat, amit egymásnak mondtunk. Megígértük egymásnak hogy ez örökké fog tartani. Ennek így nem lehet vége. Azt hiszem már tudjátok hogy mi történt. Egy pillanat alatt elöntött a forróság, a fájdalom amit Damon miatt éreztem, a düh, amit az emberek miatt éreztem, akiket bántottam. A szerelem, amit Damon iránt éreztem. Egy pillanat alatt felzokogtam, és ordítottam Stefannak hogy azonnal nyissa ki az ajtót, oldozzon el, mert Damon mellett a helyem. Nem láttam a földön mi folyik, hogy Damon még életben van-e, vagy mi történt, mert a láncok ennyire már nem voltak hosszúak. A következő pillanatban Stefan a karóval a kezében állt fel, kétségbeesett, és ilyedt arccal. Azt hiszem erre ő sem számított, ahogy én sem. De Damon életben volt. Stefan megmentette. Stefan mindkettőnket megmentett. Stefan kinyitotta az ajtót, kitépte a láncokat, és a következő pillanatban már Damont fogtam a karomban, aki halványan elmosolyodott, és azt hiszem most az egyszer valahol örült a zokogásomnak.
De én is.