Kedves naplóm

Miután Damonnel mindketten "visszatértünk" ismét úgy éreztem enyém a világ. Azaz, a miénk. Olyan felszabadító érzés volt ismét a magamévá tudni. Tudni azt, hogy ismét a karjaiban aludhatok el. Tudni azt, hogy a világ ismét rendben van.. Viszont.. Óriási bűntudatom van. Stefan nem tudom miért vett rá, hogy ezt tegyem. Nem tudom miért engedelmeskedtem neki egy szemvillanás alatt. Fáj, hogy embereket bántottam, hogy egyet megis öltem. Fáj hogy ezzel a tudattal kell élnem életem végéig, örökké. Ami valjuk be a mi szótárunkban igen hosszú idő. Nem tudom hogy lehettem képes erre. Hányszor kell még csalódnom önmagamban. Hányszor hozok még végtelenül rossz döntéseket. Hányszor dobok el embereket magamtól, és hányszor cselekszem rosszul. Óriási sóhajok közepette írom ezt a bejegyzést.. Fáj. De erről nem akarok Damonnek beszélni, lehet jobb is ha nem tudja meg mit tettem. Visszaolvastam a bejegyzéseket amiket emberileg kikapcsolva írtam..
Borzasztó. Dehogy vagyok büszke az "új Elenára". Elsüllyednék szégyenemben inkább. És sajnos van még valami, amit eddig nem írtam le...
Az érzelem mentességem alatt, csókolóztam Stefannal. Igen.. Nem tudom hogy jött, nem is szeretném ezt kiteríteni, mert nagyon szégyellem magam ez miatt.. Szóval, csak úgy megtörtént. Amig Damon Sybilt szolgálta.. Jelen pillanatban még mindíg sóhajtozok. De nem, nem érzek Stefan iránt semmit. Természetesen, Damon tud róla. Elmondtam neki.. Hát, ahhoz képest jól kezelte a szituációt. Nem akadt ki.. Annyira.
Nos, a visszatérésünk után, pár órával Stefan elhagyta a házat. Dolga volt. Mi pedig ketten maradtunk. Miután elmondtam neki a Stefanos dolgot, fél óráig kábé még nyüstölt vele, de aztán fellélegzett, és élt a pillanatnak hogy ismét együtt lehetünk. A szobájában álltunk, egymással szemben. A harapós megjegyzései után, közelebb léptem hozzá és a szemeibe néztem.
- Szeretlek Damon. - jelentettem ki teljesen magabiztosan. Válaszolt, hogy ő is szeret, aztán megcsókolt. Szenvedélyes csókba kezdtünk, majd a pillanatok egymást követték.
Felkapott hirtelen, és az ágynak döntött. A blúzomat olyan szélsebesen tépte le rólam, mintha az élete múlna rajta. Miután letépte, a nyakam felé vette az irányt, onnan kezdett csókolgatni, majd egyre lejjebb ment. Lepillantottam rá, pár másodpercig nem tudtam róla levenni a szemem, ahogy lefelé simult az ajka a testemhez, majd pár pillanat múlva hátradöntöttem a fejem és át adtam magam. Utána ismét szemtől szembe találtam magam vele, hipergyorsasággal dobta le az ingjét magáról, és ismét szenvedélyes csókban kötöttünk ki, majd ezt követően beteljesedett az igazi visszatérésünk. A mellkasán pihentem, amikor felpillantottam rá, és valamiért Sybilen agyaltam. Mit tehetnénk, hogy biztosak lehessünk benne hogy örökké békén hagy minket.. Ismét csak a megölése jutott eszembe, de fogalmam sem volt hogy lehetne véglegesen eltüntetni egy szirént a föld felszínéről. Eszembejutott valami. Csak úgy hirtelen. Raboljuk el, zárjuk el, és csak hagyjuk ott megroskadni. De azért szívesen kitépném a szívét közben. Elmondtam Damonnek az ötletem, de azt szerettem volna ha egyedül intézem el, nélküle. Nem akartam hogy Sybil ismét megszirénezze, amikor a közelébe megy. Meglett a terv. Damon nehézkesen, de belement hogy kimarad belőle, és hogy csak megfigyelő lesz. Azt akartuk, hogy ez a nap csak a miénk legyen, úgyhogy másnapra tettük a "nagy kivégzést".
Ma csak egymásé, holnap újra a világé.