Kedves naplóm

Miután Damonnel mindketten "visszatértünk" ismét úgy éreztem enyém a világ. Azaz, a miénk. Olyan felszabadító érzés volt ismét a magamévá tudni. Tudni azt, hogy ismét a karjaiban aludhatok el. Tudni azt, hogy a világ ismét rendben van.. Viszont.. Óriási bűntudatom van. Stefan nem tudom miért vett rá, hogy ezt tegyem. Nem tudom miért engedelmeskedtem neki egy szemvillanás alatt. Fáj, hogy embereket bántottam, hogy egyet megis öltem. Fáj hogy ezzel a tudattal kell élnem életem végéig, örökké. Ami valjuk be a mi szótárunkban igen hosszú idő. Nem tudom hogy lehettem képes erre. Hányszor kell még csalódnom önmagamban. Hányszor hozok még végtelenül rossz döntéseket. Hányszor dobok el embereket magamtól, és hányszor cselekszem rosszul. Óriási sóhajok közepette írom ezt a bejegyzést.. Fáj. De erről nem akarok Damonnek beszélni, lehet jobb is ha nem tudja meg mit tettem. Visszaolvastam a bejegyzéseket amiket emberileg kikapcsolva írtam..
Borzasztó. Dehogy vagyok büszke az "új Elenára". Elsüllyednék szégyenemben inkább. És sajnos van még valami, amit eddig nem írtam le...
Az érzelem mentességem alatt, csókolóztam Stefannal. Igen.. Nem tudom hogy jött, nem is szeretném ezt kiteríteni, mert nagyon szégyellem magam ez miatt.. Szóval, csak úgy megtörtént. Amig Damon Sybilt szolgálta.. Jelen pillanatban még mindíg sóhajtozok. De nem, nem érzek Stefan iránt semmit. Természetesen, Damon tud róla. Elmondtam neki.. Hát, ahhoz képest jól kezelte a szituációt. Nem akadt ki.. Annyira.
Nos, a visszatérésünk után, pár órával Stefan elhagyta a házat. Dolga volt. Mi pedig ketten maradtunk. Miután elmondtam neki a Stefanos dolgot, fél óráig kábé még nyüstölt vele, de aztán fellélegzett, és élt a pillanatnak hogy ismét együtt lehetünk. A szobájában álltunk, egymással szemben. A harapós megjegyzései után, közelebb léptem hozzá és a szemeibe néztem.
- Szeretlek Damon. - jelentettem ki teljesen magabiztosan. Válaszolt, hogy ő is szeret, aztán megcsókolt. Szenvedélyes csókba kezdtünk, majd a pillanatok egymást követték.
Felkapott hirtelen, és az ágynak döntött. A blúzomat olyan szélsebesen tépte le rólam, mintha az élete múlna rajta. Miután letépte, a nyakam felé vette az irányt, onnan kezdett csókolgatni, majd egyre lejjebb ment. Lepillantottam rá, pár másodpercig nem tudtam róla levenni a szemem, ahogy lefelé simult az ajka a testemhez, majd pár pillanat múlva hátradöntöttem a fejem és át adtam magam. Utána ismét szemtől szembe találtam magam vele, hipergyorsasággal dobta le az ingjét magáról, és ismét szenvedélyes csókban kötöttünk ki, majd ezt követően beteljesedett az igazi visszatérésünk. A mellkasán pihentem, amikor felpillantottam rá, és valamiért Sybilen agyaltam. Mit tehetnénk, hogy biztosak lehessünk benne hogy örökké békén hagy minket.. Ismét csak a megölése jutott eszembe, de fogalmam sem volt hogy lehetne véglegesen eltüntetni egy szirént a föld felszínéről. Eszembejutott valami. Csak úgy hirtelen. Raboljuk el, zárjuk el, és csak hagyjuk ott megroskadni. De azért szívesen kitépném a szívét közben. Elmondtam Damonnek az ötletem, de azt szerettem volna ha egyedül intézem el, nélküle. Nem akartam hogy Sybil ismét megszirénezze, amikor a közelébe megy. Meglett a terv. Damon nehézkesen, de belement hogy kimarad belőle, és hogy csak megfigyelő lesz. Azt akartuk, hogy ez a nap csak a miénk legyen, úgyhogy másnapra tettük a "nagy kivégzést".
Ma csak egymásé, holnap újra a világé.

Kedves naplóm

Tudod, írtam neked hogy az a tervem, hogy a Grillbe megyek. Nos, ez egy kicsit másképp jött össze. Kezdjük az elején. Miután befejeztem azt a fejezetet, valóban a Grillbe indultam. De útközben váratlan vendég jelent meg. Stefan Salvatore. Felsóhajtva és a szemeimet forgatva álltam előtte ölbetett kézzel. Megérdeklődtem, hogy mit akar tőlem de nem volt túlságosan beszédes. Inkább cselekedett, mint beszél. Biccentett egyet mögém, amit először megsem értettem, de aztán megfordultam. Damon állt ott. Egy szempillantás alatt el akartam suhanni, de már késő volt ... A Salvatore ház leghidegebb, és legmocskosabb helyén tértem magamhoz, leláncolva, és beverbénázva. Ügyes húzás volt. Ilyenkor látni, hogy a szavak olykor semmit nem érnek, csak a cselekedet. Damon az ajtóban állt, ölbetett kézzel figyelte az ébredésem. A következő pillanatokban egy nem igen kedves párbeszéd zajlott le köztünk.
- Mit akarsz? - biccentettem oda neki, felnyögdécselve mert nem tudtam eldönteni, hogy a nyakam fáj jobban, vagy a verbéna égeti jobban az ereimet.
- Azt hogy kapcsold vissza. - válaszolta kicsit aggodalmas hangon, de ezt természetesen leplezni akarta. Dehát ismerem én Damont, az égvilágon semmiért sem adná fel.
- És ha nem? Itt tartasz, kivéreztetsz, verbénával tömsz tele, elveszed a napgyűrűmet? - mondtam neki unottan, miközben a verbéna csak úgy lángolt a testemben, de egy cseppet sem érdekelt. Az ujjamra néztem, a napgyűrűm már nem volt rajtam.
- Hát persze hogy ezeket fogod csinálni.. - mondtam miközben oldalra fordítottam a fejem és a falnak döntöttem, mert már úgy éreztem hogy tartani sem bírom, akkora égetést okozott a verbéna a szervezetemben. Nem is értettem, de olyan volt mintha percről percre jobban kínozna. Damon szótlanul állt az ajtó előtt, az apró rácson bámult engem. Gyenge voltam, de azért hallottam ahogy a szíve egyre hevesebben ver a szenvedésem látványától. Direkt csináltam. Tovább nyüstöltem magam előtte, hogy márpedig, evvel a módszerrel nem fogok vissza térni.

Egy ideig még csöndben állt, majd halkan beszólt a rácson.

- Végzek magammal, ha nem jössz vissza Elena. - erre a mondatra felpillantottam rá. Úgy éreztem a verbéna mintha kiürült volna hirtelen a szervezetemből, nem éreztem már fájdalmat. Felnevettem. Hogyan ölné meg magát? Ez is csak a terv kicsinyke része. Annak semmi értelme nem lenne.. Feltápászkodtam a földről, és a láncok hosszúságának köszönhetően, közelebb férkőztem az ajtó piciny rácsához. Félmosolyt húztam az arcomra.
- Úgy sem tennéd. - jelentettem ki, bár valahol nem éreztem komolynak a kijelentésemet. Damon képes lenne rá. Ismerem. De annak semmi értelme nem lenne, még egyszer elmondom. Semmit nem szólt, Stefant pillantottam meg, amint lejött, és meredten Damonre bámult, és azt hiszem a kezére, mert volt valami a kezében. A következő pillanatokat már homályosság fedi, ugyanis megtette. A szívébe szúrt egy tőrt. Stefan azonnal elkapta, a segítségére sietett, én pedig tétlenül néztem ezt végig az ajtó másik oldaláról, leláncolva. Nem. Ezt nem tehette. Gondoltam magamban, majd egy pillanat alatt végig futott rajtam az összes közös emlékünk, minden egyes mondat, amit egymásnak mondtunk. Megígértük egymásnak hogy ez örökké fog tartani. Ennek így nem lehet vége. Azt hiszem már tudjátok hogy mi történt. Egy pillanat alatt elöntött a forróság, a fájdalom amit Damon miatt éreztem, a düh, amit az emberek miatt éreztem, akiket bántottam. A szerelem, amit Damon iránt éreztem. Egy pillanat alatt felzokogtam, és ordítottam Stefannak hogy azonnal nyissa ki az ajtót, oldozzon el, mert Damon mellett a helyem. Nem láttam a földön mi folyik, hogy Damon még életben van-e, vagy mi történt, mert a láncok ennyire már nem voltak hosszúak. A következő pillanatban Stefan a karóval a kezében állt fel, kétségbeesett, és ilyedt arccal. Azt hiszem erre ő sem számított, ahogy én sem. De Damon életben volt. Stefan megmentette. Stefan mindkettőnket megmentett. Stefan kinyitotta az ajtót, kitépte a láncokat, és a következő pillanatban már Damont fogtam a karomban, aki halványan elmosolyodott, és azt hiszem most az egyszer valahol örült a zokogásomnak.
De én is.

Kedves naplóm

Damon szabad. Azt hiszem már elég régóta. Nem találkoztam még vele, és nem is áll szándékomban. Nem tudom, néha úgy érzem hogy az emberségem a felszínre akar törni. Ma, egy férfibe mélyesztettem a szemfogaimat. Megöltem őt. Élveztem. De egy pillanatra, tényleg csak egy pillanatra elöntött a bűntudat. De akkor sem álltam le. Visszafojtottam, és folytattam. Sybilről és Alisonról azóta nem is hallottam. Stefanról sem, senkiről. Egyedül vagyok. Egyedül bóklászom minden éjjel a város határain túl. A francba, megint. Csak mélyen magamba szívom a friss levegő illatát, és visszanyomom ... Nem engedhetem hogy ismét előtörjön. Félek ha egy percre is hagyom hogy boldog legyek, a világ összeomlik körülöttem újra, és én azt nem élném túl. Oké, azt hiszem veszek még egy nagy mély levegőt ...
Oké. Mindjárt jobb. Szóval, a mai teendőim közé tartozik, hogy elugorjak a Grillbe egy kis Whiskeyért. Igen egy picit hiányzik, mert Damonnel annó rengeteget ittunk együtt. Khm. Nagylevegő. Aztán talán letépem a pultos fejét, ha egy kicsit is, ha egy fikarcnyit is csúnyán néz az új Elenára. Most büszkén mosolyodom el, mert igen.
Büszke vagyok az új Elenára. 
Nem is tudom mit írjak még most. Nincs mit mondanom. Hogy írhatnék bármit is érzelemmentességem alatt?Fogalmam sincs mit írhatnék, szóval ezt a fejezetet most be is zárom, mert semmi értelme arról zagyválnom, mennyire érezni akarom Damon ... Szóval hogy mennyire érezni akarnám ahogy Damon most szenved. Csak hogy lezárhassam, hogy tisztába lehessek azzal, hogy nem csak én szenvedtem eddig miatta.
De nem, semmit sem érzek.

Kedves naplóm

Az hogy kikapcsoltam az emberségemet azt hiszem a legjobb dolog volt, ami eddig történt velem. Nem tagadom, fura érzés nem érezni, de egyben nagyon is jó. 3 napja, hogy Damon Sybil rabszolgája. Aznap éjjel úgy alakult, hogy nem érdekelt hogy Damon eltölthette volna az utolsó éjszakáját velem, én leléptem. Semmi kedvem nem lett volna hallgatni az "Elena te megőrültél" "Elena tudom hogy ott van benned az igazi éned. Csak engedd a felszínre törni" részeket, szóval megkíméltem magam a nyálas, buta szövegektől, és elmentem. Foggalmam sincs mikor éreztem magam utoljára ilyen szabadnak, de ez most nagyon jól jött. Hm. Őszinte leszek, éppen kuncogok az esti tevékenységeim miatt amit tettem, de miközben bolyongtam a városon túl, múlt éjjel, belefutottam egy benzin kútba, ahol az eladónak olyan finom illata volt. Igazság szerint nem öltem meg, de olyan felszabadító érzés volt ennyi idő után friss, emberi vért inni. Imádtam. Na, de mindegy is. Ezek csak olyan apró részletek, az éjszaka sötét titkaiból. Eszembejutott Alison. Alison DiLaurentis, akit a pincébe zártunk Emilyvel. Még régebben. Szegény hogy ki lehet éhezve. Lehet hogy már elis sorvadt. De aztán eszembejutott egy másik remek terv. Mi lenne, ha Sybilnek felajánlanám Damon helyett, Alisont?..
Nem azért, mert annyira érdekel mivan Damonnel. De valószínüleg ha vissza kapná önmagát, és meglátná hogy mit tettem magammal miatta, jobban szendvedne mint most. Bár, talán most élvezi is, hogy embereket ölhet kedvére. Szóval, úgy döntöttem elmegyek Alisont meglátogatom hogy van odalent. Rendben volt. Nem volt tulságosan nagy baja, azon kívül hogy ölne pár mililiter vérért. Bár, Alison ígyis-úgyis ölne. Azt hiszem nála nem ismerek rosszabbat. Folyton terveket eszel ki, öl, vámpírt csinál minden halandóból, aztán csodálkozik ha elkapják. No, mindegy. A lényeg hogy jól volt, azaz felhasználható állapotban. Megkerestem Sybilt. Damon nem volt vele, biztos az új áldozataival játszott, de nem is érdekelt. Sybil közölte velem, hogy itt nem ő a rossz, és hogy nekem vissza kellene kapcsolnom az emberségem. Milyen kedves. Unalmas. Először a cserén habozott, bár ismerte Alisont, külsőre bizonyára az én pasim jobb falatnak tűnt neki, de végül bele ment. Damon Salvatore, pontosan 3 napig volt Sybil rabszolgája, és ismét ki mentette meg? Hát persze hogy Elena Gilbert.
Az érzelemmentes Elena Gilbert.

Kedves naplóm

Sybil új terve alapjáról beszélgettünk Damonnel. Őt akarta. Azt akarta hogy ő legyen az új szolgája, aki majd öl érte, hogy ő szép maradhasson. Nem tudtuk, mit találjunk ki, csak annyit tudtunk hogy időre pontosan este 8 órakor fog betoppanni Damonért. Cselekednünk, és gondolkodnunk kellett. Nem hagyhattam hogy Damont csak úgy elvegye tőlem. Nem, többet senki sem veheti el. Bármit megteszek azért, hogy itt maradjon. Felajánlok neki valaki mást, bármit vagy bárkit. De Damonnek most mellettem a helye. Előálltam egy tervvel, ami jól sikerül..hetett volna. Mert nem így sikerült. Megkértem Damont, hogy amikor Sybil belép a házba, csak úgy suhanjon oda, és tépje ki a szívét. Öljük meg. Nem hagyhatjuk hogy közénk álljon egy ilyen nő, aki csak a saját érdekeit tartja maga előtt. Damont mintha kicsit habozni láttam volna, de belement. A szívem pedig repdesett az örömtől. Tudtam hogy ma este vége lesz. Nem lesz több problémánk Sybillel, és hogy más (még) nem akarja elvenni tőlem. Közeledett az idő. A nappaliban ültünk, vártuk hogy betoppanjon. Stefan is ott volt, elég csendes volt. Azt hiszem érezte, hogy nem bízhatunk meg Damonben, de velem ezt nem éreztette, nekem pedig meg sem fordult ez a fejemben. Csak ültünk, olykor álltunk és idegesen fel-alá lépkedtünk, mondhatni majdnem kerültük egymás tekintetét. A hangulat forrt a feszültségtől. Nem tudtam miért, bele sem gondoltam hogy ez balul sülhet el. Hisz olyan egyszerű tervnek tűnt. De nem. Nem volt az. 8 óra. Sybil kopogtatás nélkül, széles és éles mosollyal az arcán jelent meg, olyan madame módra. Én csak az ajkamba harapva vártam, hogy most mi fog következni, vagy hogy egyáltalán mikor fog következni az aminek kell.
Sybil: - Nos, úgy látom mindenki egybe gyűlt a nagy átadásra. *mondta büszkén, mosolyogva.*
Én csak a szemeimet forgattam, nem tudtam mit mondhatnék erre. De belül kicsit békésen vigyorgott rá vissza a lelkem. Tudtam hogy ezúttal nem kapja meg azt amit akar.
Sybil: - Nos, Damon mehetünk? *fordult hozzá ugyanolyan mosollyal, mint amikor benyitott.*
Damon felállt. Ott állt a kanapé mellett és engem nézett. Értetlenül álltam a dolog előtt, hogy mégis most miért nem rohan már kitépni a szívét ennek a nőnek. Biccentettem neki egyet, hátha veszi a jelet, hogy itt az idő. De semmi. Teljesen megdermedve állt egy pár pillanatig, majd elindult Sybil felé lassan, miközben a szemeit leszegte. Értetlenül összeráncolt homlokkal ráztam halványan a fejemet hogy mégis ez mit jelentsen. Sybilnek az arcán még mindig az a vigyor ékeskedett. Stefan is értetlenül állt a helyzet előtt, de nem is lépett közbe.
- Sajnálom Elena. *pillantott rám, majd ismét leszegve a szemeit Sybil elé állt* aki pillanatok alatt rá tapadt a kezeivel Damon fejére és.. Elvitte.
Azokban a pillanatokban nem tudom, nem emlékszem mi futott végig rajtam. Pár pillanat múlva Damon felnyitotta a szemeit, teljes érzelem mentességet láttam az arcán. Tudtam hogy késő. Olyan gyorsan történt minden, és érthetetlenül hogy megakadályozni sem tudtam volna. A falnak dőltem, a hajamba túrva a kezeimet, a földre zuhanva belül ordítottam a fájdalomtól. Ordítottam a gyűlölettől, ordítottam minden lehetséges érzéstől ami olyankor kavarodik az emberben, amikor elveszít valakit. Zokogni kezdtem, de hang nem jött ki a torkomból. Sybil a nagylelkűségét akarta megmutatni, így azt mondta Damonnek, ezt az utolsó éjszakát meghagyja neki, velem. Reggel érte jön. Ezzel ki is ment a házból. Én a földre rogyva, zokogva pillantottam fel-fel Damonre, hogy mégis hogy tehette ezt velem. Hogy adhatta át magát csak úgy. Ő, aki sosem adja fel. Ő, aki mindig erős marad. Hogy rombolhatta szét csak úgy, egy szempillantás alatt a közös életünket, a terveinket. Damon odajött, leguggolt hozzám és a karjaiba szorított. Nem értettem semmit, nem tudtam mi folyik körülöttem.
- Elena nyugodj meg. Túljutunk ezen is. Vissza fogok jönni.. Egy nap - mondta, de én mint aki meg sem hallotta, zokogtam tovább, nem tudtam mit mondhatnék neki. Úgy mondja, mintha egy fagyit ejtett volna le, aztán nyugtatás képpen azt mondja majd veszünk másikat. Ez nem ilyen. Ki tudja mennyi időre kell Sybilnek. Ki tudja újra látom-e valaha úgy, mint eddig. A fájdalom felül kerekedett rajtam, egy szót sem tudtam kinyögni miközben a földön ültem a lábfejemen, és Damon karjai közott zokogtam. Aztán megszólalt egy hang.
- Én tudok segíteni. *lépett közelebb hozzánk* Stefan volt az. Azt mondta tud segíteni. Először azt hittem magát akarja felajánlani Damon helyett, de nem. Mást akart. Damon kérdően felpillantott rá.
- Csak kapcsold ki *biccentette majd ő is leggugolt hozzánk.* Kisírt szemekkel, egy szót sem mondva rá pillantottam, majd Damonre.
- Ne, ne Elena. Nehogy megtedd. - Hallottam Damon aggódó hangját. Elpillantottam tőle, és érzelemmentesen magam elé bámultam. Úgy éreztem úgy sincs értelme már az életemnek, ha ő nincs benne. Utoljára még felnéztem rá, majd lehunytam a szemeimet.
Kikapcsoltam.